(Erdélyi János)
1814. április 1-jén született Kiskaposon, jobbágysorban élő család legfiatalabb gyermekeként. A szülői házat- a kis szalmafedeles házikót- az 195O-es években lebontották a Kiskaposi utcában, helyén ma már az 57. szám alatt új családi ház áll.
Édesapját, Erdélyi Mihályt egyszerű földművelő létére eszes és művelt embernek ismerték. A népmesék, mondák és versek szeretetét édesapjától örökölte, aki maga is próbálkozott versírással. Édesanyjától, Kovács Zsuzsannától egész életre szóló szeretetet, megértést és gyöngédséget kapott.
Átlagon felüli értelme és képessége már hétéves korában megmutatkozott. Erre figyeltek fel tanítói, amikor a szülőket arra ösztönözték, fiúkat küldjék a nagy múltú sárospataki kollégiumba tanulmányai folytatására. Így lett a tízéves Erdélyi János sárospataki diák.
Sajnos, tanulmányait a család rossz anyagi helyzete és édesapja halála miatt kétszer is meg kellett szakítnia. Költségeinek fedezése céljából köznemes családoknál nevelősködött Szabolcsban, Zemplénben és Gömörben. 1835-ben jogi tanulmányai befejeztével elhagyta Sárospatakot. Öt évet töltött Berzétén a Máriássy-háznál, mint nevelő. Ekkor kezdett kiépülni és egyre szélesedni ismeretségi köre. Többször megfordult Pesten, ahol barátságot kötött a kor legnagyobb költőivel, íróival.
Egyik kortársa a Magyar írók arcképei és életrajzai, című könyvben így jellemezte Erdélyit:
Erdélyi János alacsony, izmos, erős, szőke férfi, folytonos jókedvvel, vidám, derült, szeretetreméltó kedéllyel, - szeret bölcselkedni, de szeret dalolni is, s egészséges magyar természete igen jól tudja összekötni a férfias komolyságot, s a társalgás szókratészi fűszerét mindazon tulajdonokkal, melyek a társalgó barátot, a vendéget kedveltté, óhajtottá teszik."
Ez év szeptemberében küldte el első verseit Bajza Józsefnek, a kiváló irodalomkritikusnak. Ezután jelentek meg lírai versei az Auróra c. zsebkönyvben, az Emlények és Hajnal hasábjain. 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választották, ami eddigi munkájának elismerése és egyben kitüntetés volt számára.
Származásából eredendően érzékenyen reagált a társadalmi igazságtalanságra, és erősödött felelősségérzete az egyszerű néppel szemben. Költészetét tekintve Petőfi előfutára volt, mintegy előkészítve Petőfi megjelenését a magyar irodalomban. Éles feudalizmusellenes hangot szólaltatott meg az Egy gyermek születése című versében:
„A pórkunyhóban gyermek született, Egy rabbal e földnek több rabja lett.”
Küldetése mégsem a költészetben teljesedett be. Pályája ezekben az években szorosan összefonódott a nemzeti öntudat kibontakozásával. Erdélyi meglátta azt is, hogy miként válhat a nemzeti irodalom a világirodalom részévé:
„A nemzetiségek azzal szolgálják az örök szépet, ha megőrzik és művelik ami bennük saját, elidegeníthetetlen és kölcsönözhetetlen adomány, hiszen a költészet realitása, éppen és határozottan a nemzeti szellem.”
Ez a gondolat, mely még a múlt században teljesen új volt, mind a mai napig helytálló. 1842-ben a Kisfaludy Társaság tagjai közé választották, egy év múlva pedig már a Társaság titkára lett. 1845-ben saját elhatározásából és a Kisfaludy Társaság megbízásából gyűjtőmunkába fogott, - a magyar népköltészeti alkotások, népdalok, népmesék, mondák összegyűjtésébe. 1846-ban jelent meg a Népdalok és Mondák I. kötete, majd ezt követően 1847-ben a II., és 1848-ban a III.kötet. Erdélyi Jánosnak köszönhetően a népköltészet felfedezésével megindult a népköltészeti alkotások gyűjtése és egyben ösztönzést adott a népművészet tudományos feltárásához. Egyidejűleg néhány lap munkatársaként dolgozott, szerkesztette a Pesti Divatlap című irodalmi újságot és a meglehetősen liberális Respublica című lapot. Az 1847-ben meginduló Magyar Szépirodalmi Szemle is Erdélyi szerkesztésében jelent meg. 1848 áprilisában nemzetőrnek állt, be, majd júniusban rövid időre átvette a Nemzeti Színház irányítását. A hetenként hatszor megjelenő Respublicának továbbra is szellemi irányítója volt. A magyar forradalomról és szabadságharcról alkotott nézetei ismertek voltak, ezért 1849-ben arra kényszerült, hogy elhagyja Pest-Budát. A világosi fegyverletétel után huzamosabb ideig bujdosnia kellett, egy időre a Zemplén megyei Cselejben húzta meg magát. Amint túlesett az első idők fájdalmas levertségén és biztonságban tudta életét, 185O szeptemberében Pestre ment. 1851-ben elfogadta a sárospataki főiskola által felkínált katedrát, és még ebben az évben kinevezték a filozófia professzorának. Erdélyit mindig is foglalkoztatta az oktatás ügye. Világosan látta, hogy a nevelésnek és közoktatásnak elengedhetetlen szerepe van a nép jövendő felemelkedésében. Felötlött benne egy vidéki kulturális központ megteremtésének a gondolata, ami egyben ellensúlyozta volna a németesedő Pest hatását. Ennek érdekében élt és dolgozott Sárospatakon 1868-ban bekövetkezett haláláig. A pataki évek alatt jelent meg a Magyar Közmondások Könyve, a Velencei hölgy című drámája, a Magyar népmesék, és a Válogatott magyar népdalok képes kiadása, valamint számtalan tanulmánya, irodalomkritikája. 1857-ben megindította az első protestáns tudományos folyóirat, a Sárospataki Füzetek kiadását. A Sárospataki Füzetek országos jelentőséggel bíró tudományos folyóirat, általa a kor haladó eszméi eljutottak tanárokhoz, tanítókhoz, lelkészekhez. Sárospatak ismét vezető szerephez jutott az ország kulturális életében. Erdélyi János működésének köszönhetően is az elnémetesítési törekvések ellenére a sárospataki főiskola az össznépi érdekeket szolgáló protestáns ellenállás központjává vált. Kezdeményezésére tanítóképző alakult Patakon. Állandóan szorgalmazta az iskolák korszerű tankönyvekkel való felszerelését, síkraszállt az iskola autonómiájának megtartásáért. Egyértelmű volt számára, hogy olyan iskolarendszert kell kiépíteni, ahol az iskolai oktatás és nevelés minden gyerek számára hozzáférhető. Keserűen vetette papírra következő gondolatát:
„Mennyi szellem van eltemetve a nagy tömegekben művelés, nevelés hiánya miatt.”
Erdélyi János korában, a XIX. században még nagyon sok tehetséges gyermek épp e lehetőségek hiánya miatt kallódott el. Ma, a XXI. század küszöbén megnyugvással mondhatjuk, hogy ez a gondolat már a múlté.
Erdélyi János emlékhelyek:
Nagykapos református temploma a város közepén fekszik. A főhajót lezáró kerek rész külső falában bronzkeretbe foglalt márványtábla a város nagy fiának, Erdélyi Jánosnak emlékét őrzi. Az 1814-ben született költő, filozófus és néprajzkutató tiszteletére a városban már 1894-ben emléktáblát avattak. 1964-ben megszületett az ötlet, hogy a költő halálának 100. évfordulójára szobrot állítanak a város híres szülöttjének, amely 1968-ban valósult meg. Ez idő óta minden alkalommal a szobor előtt emlékeznek meg Erdélyi Jánosról és tevékenységéről születése napján, április 1-én. A szobornak az Erdélyi János MTNY Alapiskola előtti park adott otthont. Később áthelyezték a szobrot a most már Erdélyi János Alapiskola néven működő iskola kertjébe.
Szövege a következő:
„Ebben a városban született 1814. április hó 1-én Erdélyi János író és tanár a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludi Társaság tagja (Készült 1894. szept. 16-án)”
1908. február 22-én a Gyöngyössy Irodalmi Társaság részvételével nagy „Erdélyi emlékünnep” volt Kaposon. 1914-ben Sárospatakon felállították az író szobrát, valamint utcát neveztek el róla. Ma már Nagykaposon is van Erdélyi János utca. 1958-ban a Múzeumbarátok Köre márványtáblával jelölte meg Erdélyi János sárospataki lakóházát, melyen ez áll:
Ez a ház a XVIII. század óta a kollégium filozófiai tanári laka. Itt lakott 1851-1862-ig Erdélyi János népdalgyűjtő, költő, filozófus, a kollégium professzora. Megjelölte a Rákóczi Múzeum Baráti Köre 1958.”
Születésének 150. évfordulóját 1964-ben Nagykapos és Sárospatak lakossága nagy pompával ünnepelte meg. Az ünnepségek során itt a magyar tannyelvű iskola énekkarát róla nevezték el (ennek az énekkarnak magam is lelkes tagja voltam). 1968-ban Nagykapos méltóképpen emlékezett meg nagy fia halálának 100. évfordulójáról. Emlékművet állítottak tiszteletére. Az emlékművet Nagy János szobrász alkotta. Az évforduló alkalmából a város emlékfüzetet adott ki, melyben méltatta az író munkásságát és ismertette pályafutását.
„Erdélyi János a szülői háztól korán elkerült, de soha nem felejtette el a széljárta ungi rónát, visszavágyott erre a tájra, amely a Latorca folyásából emelkedve, mint örök oszlopokhoz támaszkodik az ungvári hegyekhez.”
- írja unokája, Törökné Erdélyi Ilona levelében, amit az emlékfüzet megjelöl. Kritikai munkásságában és népdalgyűjtői tevékenységében él az egykori Nagykapos népe. 1965-ben Erdélyi Emlékmúzeumot alapítottak a városi művelődési ház egyik szobájában, és ott rendeztek be állandó kiállítást. Képek és megjelent könyvei segítségével elevenítették fel alakját. Nagykapos lakossága híven őrzi nagy szülötte emlékét.
Összeállította: Böszörményi Edit